Történelem

Távoli múlt

A népek első nagyobb csoportja a mai Lendva területén föltehetően i.e. 2500. évben telepedett le. A leletek alapján feltételezhető, hogy a városban és környékén már a bronzkorban is éltek emberek. A római korban a mai Lendva környéken Halicanum névvel katonai erődítmény állt. A rómaiak a szőlőtőke telepítésével lerakták a szőlő- és a borkultúra alapjait. A legenda szerint vidékünkön járt Attila – a hunok királya, valamint avarok és frankok uralkodtak itt. A szlávok a VI. század végén és a VII. század elején, a legenda szerint, Lendván és környékén sok hársfát telepítettek, és Lendva neve a hársfa névből származik (Lindau, Linde = lipa, azaz hársfa). A Lendva folyó melletti település már 860-ban létezett.  

Bánffy korszak 

A legrégebbi írásos forrás Lendváról az 1192-ből származó adományozó levél. Az okirattal a környék a Hahót német eredetű nemzetségének birtokába került, amely 1272 emelte a lendvai várat. Hahót nemzetség a XIV. században nevét Bánffyra változtatta. A lendvai várat, mely már évszázadok óta a város egyik legjelentősebb építészeti emléke, 1480-ban meglátogatta  Korvin Mátyás (Mátyás király), akiről írásai tanúskodnak, melyeket a lendvai várból küldött Pozsonyba. Bánffy család idején a várban említésre méltó szellemi-kulturális és politikai élet zajlott, a város pedig az akkori Zala vármegye egyik legfontosabb központjává fejlődött.     

Átvették a protestáns vallást, és ez Alsólendva számára fontos kulturális-történelmi következménnyel járt. 

Ebben az időben, 1573-ban, Lendván a Hoffhalter Rudolf nyomdájában nyomtattak ki két könyvet, 1574-ben még egyet, mégpedig a  Kultsár prédikátor protestáns könyvét magyar nyelven.   A város rendkívül gazdag történelmi korszakának és a mostani Szlovénia területén első nyomtatott könyvének emlékére állították fel  a Kultsár György protestáns prédikátor szobrát a Városháza előcsarnokában. 

Török veszély

A XVI. század végén Lendvát a törökök veszélyeztették, ám a várost és a várat soha nem foglalták el.  A török kiűzésének emlékére Gludovácz család a Szentháromság dombon 1727–1728-ban kápolnát építtetett, ahol Hadik Mihály hadvezér múmiáját őrzik, aki a legenda szerint az 1603. évi ütközetben esett el.       

Bánffy Kristóf, kiváló hadvezér  halálával 1644-ban, kihalt az alsólendvai Bánffy család, ennek következtében megtorpant a fejlődés; a mecénások elkötelezettsége nélkül a város és  környékének fejlődése leállt. Később az Esterházy család örökölte a birtokot, a várat  felújították és L-alakban átépítették. A XVIII. század közepén a város új templomot kapott,  1749-1751-ban barokk stílusban a vár úrnője és mecénása, az Estereházy család tagja, építtette.

Polgárosodás időszaka

A XVIII. század második felétől a II. világháború végéig Lendván és környékén viszonylag nagyszámú befolyásos zsidó közösség élt.  Az itt letelepedett zsidóság főként kereskedelemmel foglalkozott, és jelentősen hozzájárult a város gazdasági és kulturális fejlődéséhez, valamint a polgárosodáshoz. Az iparosodás idején a városnak saját pénzintézete volt az Alsólendvai Takarékpénztár, mely 1904-ben alakult meg, 1906-ban pedig létrehozták Lendván az első ernyőgyárat. A kultúrtörténet szempontjából rendkívüli jelentőséggel bírt a Polgári iskola alapítása (1872), ezen kívül a városban 1845-től 1921-ig, a felszámolásáig, zsidó iskola is működött, 1866-ban pedig megépítették az új zsinagógát, mely még ma is áll.        

Huszadik század

Magyarországtól való elszakadás után és a két háború alatt a város stagnált, az addig jövedelmező tevékenységek többsége visszaesett. A város elvesztette központi szerepét a régióban és eltűnt a polgári értékek világa is. A II. világháború alatt Alsólendvát ismét Magyarországhoz csatolták. 1944 tavaszán a városból és környékéről közel 120 zsidót hurcoltak el, többségét az aushwitzi haláltáborban végezték ki. Ezzel a tettel, valamint az egyéni és  társadalmi minták és értékek tragikus sorsával Alsólendván véget ért a polgárság kora. E kornak emlékei az óváros épületeiben élnek tovább.